A fehér rózsa

Régóta ​vágyom megismerkedni Alexandru Tudor doktorral. Többször kísérletet tettem ez irányban. Azért mégsem gondoltam volna, hogy a tegnapelőtti váratlan telefonbeszélgetés az óhajtott megismerkedést eredményezi. Tágas, minden külső zajtól mentes dolgozószobába léptem, s szemtől szembe találtam magam egy középtermetű, jókötésű férfival, aki lustán nyújtotta felém a kezét, miközben fáradt hanglejtéssel bemutatkozott: - Doktor Tudor... Összerezzentem, s meglepődve néztem rá. Mindenekelőtt az arca ragadta meg a figyelmemet. Kifejező, beszédes arc volt; hosszúkás fejforma, széles homlok, kiálló pofacsontok, keskeny orr s határozott ívelésű száj az erőteljes, arányos áll fölött. Sötét árnyalatú, nem túl sűrű halántéka tájékán már őszülni kezdett. Szelíd, meglepően nyugodt tekintetében csak ritkán villant fel egy különös fény, s ki is aludt azonnal, szempilláit legtöbbször félig csukva tartotta, mintha valami vakító világosságtól óvakodott volna. Ezt a rendkívül érdekes egyéniséget azonban még valami jellemezte: egy bizonyos - gondolom, gyógyíthatatlan - fáradtság. (Erről később nyílt alkalmam megbizonyosodni.) Sohasem láttam másképpen. Egyre az volt az érzésem, hogy egy átvirrasztott, szörnyű éjszaka után találkoztam vele, amely alatt ki tudja milyen bonyolult laboratóriumi kísérleteket végzett, vagy pihenés nélkül vastag, poros könyveket tanulmányozott, amelyektől fehér lesz a tudósok haja.