A repülő állatorvos

Gertrude ​gyanakodva közeledett és beleszagolt a furcsa folyadékba. Rövid habozás után beledugta az orrát, kortyolt egyet, és másodperceken belül szorgos lefetyelés hangjai töltötték be az ólat. – Szavamra, ízlik neki! – kiáltotta Will. – Még szép – közölte a papa derűsen. – Ez John Smith legjobb söre. A disznó rneglepően rövid idő alatt végzett a két gallonnal, majd tisztára nyalta az egész vályút, mielőtt otthagyta volna. Semmi késztetést nem mutatott arra, hogy visszaheveredjék a szalmára, hanem járkálni kezdett az ólban. Időnként odament a vályúhoz, hogy megnézze, nem fakadt-e még egy kis sör benne, és fel-felnézett a palánk fölött behajló három arcra. Az egyik alkalommal elkaptam a pillantását, és hitetlenkedve konstatáltam, hogy a korábban vészjóslóan villogó tekintetben most nyájas derű honol. Nérni jóindulattal még azt is mondhattam volna, hogy a disznó mosolyog. Ahogy múltak a percek, egyre bizonytalanabbá vált a mozgása. Időnként megbotlott, és kis híján elesett, végül eltéveszthetetlen csuklást hallatva lerogyott a szalmára, majd az oldalára hengeredett... Gertrude merevrészeg volt.