El kell mondanom

Nahidot felveszik az orvosi egyetemre, aminek tiszteletére a büszke család nagy ünnepséget szervez. Aznap este találkozik jövendőbelijével, Maszuddal. Nem sokkal később kitör a forradalom, mely a fiatalok számára felér egy csillagzáporral. Halhatatlannak érzik magukat. Ám úgy tűnik, a szabadságért olyan árat kell fizetniük, amire álmukban sem gondoltak volna. Ha nem akarnak mindent elveszíteni, el kell menekülniük Iránból. Harminc évvel később az alig ötvenéves Nahid Stockholmban várja a halált. Dühös a betegségére, az orvosokra, az életre és a lányára. Mindenre, aminek köze van a harchoz. De amint egy élet kihuny, megszületik egy új. Talán mégsem volt minden hiábavaló? Nahidnak gyakran eszébe jut a menekülésük. Eltűnődik, vajon jól tették-e? Évtizedek távlatából, amikor minden bonyolulttá vált és összekuszálódott, nehéz erre válaszolnia. Kíméletlen őszinteséggel számol be a hibákról, melyeket elkövetett, a kérlelhetetlen anyai szeretetről és a következő nemzedékbe vetett hitéről. Az El kell mondanom egy csodálatosan szépen megírt anya-lánya regény, melyben veszteség és életöröm vibrál, szorongás és félelem, mellyel előbb vagy utóbb mindannyiunknak szembe kell néznünk. A történet mesélője az ötvenéves, Iránban született asszony, Nahid, aki visszaemlékszik arra az időre, amikor huszonéves fiatalasszonyként férjével, Maszuddal együtt, az 1978-as, iráni forradalom idején, kénytelen elmenekülni hazájából. Nahid, bár felvették az egyetemre, végül nem orvos lesz, és amikor a menekülés végállomásaként, Svédországban letelepednek, ápolónőként keresi a kenyerét. Szeretetben élnek férjével és kislányukkal, Arammal együtt.*** A regény kezdetén Nahiddal közlik az orvosok, hogy alig néhány hónapja van már csak hátra az életből, mert rákbeteg. Az asszony perel a sorsával, perel az orvosokkal, perel az élettel, amely annyi nyomorúsággal sújtotta, és elhatározza, hogy csak azért is élni fog. Nem meri lányával közölni a végzetes hírt, hiszen férje nemrég halt meg, és úgy érzi Aram képtelen lesz feldolgozni az újabb halál közelségét. Barátaival megosztja bánatát, és végül lányához is eljut betegségének a híre. Nahid a kezelések közben és az otthon, egyedül töltött időszak alatt, amikor a halál jelenlétét szinte tapinthatóan érzi, visszagondol az Iránban eltöltött fiatal éveire, és végtelen fájdalommal szívében, önmagának tesz szemrehányást azért, hogy lányát is egy idegen országba kényszerítette. Közben a hazájában maradottakkal, nővérével, Mirjammal tartja a kapcsolatot, ám amikor megtudja, hogy édesanyját szélütés érte, ez az újabb csapás tovább gyengíti, amúgy is beteg testét. Ekkor azonban öröm is éri, mert lánya közli vele, hogy szerelmétől, Johantól gyermeket vár, de ekkor kell szembesülnie azzal a ténnyel is, hogy a kemoterápiás kezelések ellenére, szervezetében tovább terjedt a rák