Ember az országút szélén

Emigrációjának kezdetén, még németországi tartózkodása alatt írta és jelentette meg Wass Albert ezt a regényét, amely nemcsak összefoglalja az elvesztett szülőföld, Erdély iránti fájó nosztalgiáját, de egyben a történelmi Magyarország széthullásának – a második világháború után „szentesített” – okait is megfogalmazza: úgy, ahogy közvetlenül a háború befejeződése után az író látta. A regény főszereplője egy – az ún. úri középosztályhoz tartozó – magyar erdőmérnök, akivel az Erdélyből menekülők szekértáborában találkozott az író (akkor tartalékos katonatiszt) az 1940-es évek végén. A kijelölt határszélen, a száműzetésbe vezető út mellett üldögélve búcsúztak el a „Tündérországtól”, miközben a mérnök családja tragikus, ám sok erdélyi magyaréhoz hasonló történetét mesélte el az írónak. A történet az első világháborútól követi az erdőmérnök életét: beszámol iskoláiról és a városban töltött éveiről, a vesztes háborúban való részvételéről, majd az azt követő „határrendezésről”, a román hatalom erdélyi berendezkedéséről. A mérnök társadalmilag és emberileg is lecsúszik az évek során, hiszen parasztlányt vesz feleségül, akit a családja nem fogad be; ugyanakkor vagyonát is elveszti, a román hatóságok csak fakidöntőként foglalkoztatják. A kisebbségi lét gyötrelmei közepette családjának tagjai sorra elpusztulnak, míg ő maga kezdi megérteni sorsában a törvényszerűséget. Azt, ami az ország romlásához is vezetett. Számot vetve a történelmi eseményekkel és az úri középosztály bűnné szélesedő hibáival (saját kasztjának rabjaiként kisajátították a magyarság érzését, a népet jogrenden kívülinek nézték, ezzel megosztották a nemzetet), bírálóként és vádolóként fogalmazza meg a háború célját: rámutatni ezekre a hibákra és érvényt szerezni a büntetésnek. A mesélő belülről idézi fel a felelősség súlyát viselő osztály hibáit, amelyek először az első háborúban vezettek az ország és az úri kaszt csődjéhez, amiből „még valahogy kilábaltak”. A másodikból azonban nem, mert nem tanultak saját tévedéseikből. Törvényszerű tehát világuk pusztulása, amelyből csupán a nemzet kapaszkodhat ki, a nemzet, amelyet a szekérben alvó unokája testesít meg, az újjáéledés zálogaként. Mert „a jelen egyedül a szekér. És az országút a szekér alatt, amelyről nem tudjuk, hogy hová vezet – de ott van rajta az unoka, a jövendő”. A fél évszázadot felölelő történet korábrázoló regénynek készült: arra példázat, hogy az embert függetlenül a politika által rákényszerített körülményektől – elsősorban belül hordott „szellemi bőre” határozza meg. Amit részben örököl, részben belénevelődik. Az ember egyetlen jussa tehát ennek az örökségnek az életben tartása az utódok, a túlélők felnevelésével.