Hozott lélek

Minden életnek egy változata van, az, amit élünk. Egy könyv, ami hozott lélekből dolgozott. Jöttek férfiak, nők, lányok, fiúk vegyest, öregek és fiatalok, s valamit kipakoltak magukból. Sokan az egész lelküket, mások csak egy darabkát belőle, azt, amelyik épp nyomta a lélek többi részét. Lett ebből egy gyűjtemény, a hozott lelkek múzeuma. Olyan, ahová, ha belépsz, s bekukucskálsz a tárlókba, azt érzed, te is ott vagy, ott van egy kicsi része a sorsodnak, a másikban meg egy nagyobbacska része, s felismered a barátaidat, a barátnőidet, a szüleidet, a gyerekeidet. Kicsit fáj ez a találkozás, mégsem tudsz szabadulni attól, hogy nézned kell. Olyan vagy, mint a kisgyerek, aki el is akarna fordulni a mesekönyv ijesztő képeitől, de rögvest visszapillant, mert nem bírja nem látni. "Minden író a sebeiből dolgozik. Ha a sebek túl nagyok, nem tudod leszakítani a konkrét eseménysorról, ahogyan ezt Kertésznél vagy Ottliknál láthatjuk. Ha nem olyan zsigeri a trauma, akkor lehet pakolni más és más témák mögé. A sokkönyves írók mind ezt teszik" – nyilatkozta nem is régen Háy János. A Hozott lélek című, mozaikos szerkezetű regény – pontosabban: vallomásfüzér – épp ilyen: kisebb-nagyobb lelki sebek gyűjteménye monológokban és írói narrációval elbeszélve, egymásra halmozva. Az író megszólaltat férfiakat és nőket, idősebbeket és fiatalokat; olyanokat, akik jól érzik magukat a bőrükben, és olyanokat, akik egyfolytában feszengenek benne; vannak köztük szerencsések és vannak szánalmat keltőek; derűsek és borongó kedélyűek, azután házasok és elváltak, orvosok és pénzügyesek, szülők és gyerekek, barátkozók és ellenséges természetűek – és mindegyiküknek van egy-egy "hozott története". Ezekből az apróbb-nagyobb életmozaikokból áll össze Háy János új regénye, amely tehát különböző sorsepizódokat mutat föl. A jelen időben megragadott sorsrészleteket az író néha úgy mutatja be, hogy az előzményeket is fölvázolja, máskor a következményekre utal, de legtöbbször hagyja a jelen aktualitásában és önmagában létezni. A lényeg, hogy egy-egy élettörténet-metszet a legtöbbet árulja el az aktuális szereplőről, illetve arról, hogy a szereplő miként értelmezi önmagát. Közvetlen közelről ábrázolja az író fölbukkanó hőseit, miközben számos alkalommal jelzi a maga kívülállását Nőnek lenni -- A kimaradt idő -- Helytörténet -- Nyolc év után -- Apa lánya -- A tiszta lap -- A karbunkus torony -- Összeköltözés -- Ophélie -- Nők napja -- Szakítás -- A természet hangja -- A tengerszem -- A válóok -- Mi és te -- Alkalom szüli -- Az írónő -- Dzsudi Hilton -- A fából faragott királyfi -- A szürke tündér -- A tenger hangja -- Svábhegy -- Látogatóban anyánál -- A havasigyopár -- Apa -- A lány, aki hozott lélekből dolgozott -- Vidéki kiszállás -- Ciprián, a repülő barát -- Szülők -- Titok -- Háború után -- A Gézagyerek -- A Herner Ferike faterja -- A papi jóska kályhája -- Két összeillő ember -- Villanylovag és gázvitéz -- Betegszoba -- A Tátra kincsei -- A Sanyika öröksége -- A vödör -- Lakáscsere -- Hiány -- A balatoni ház -- Elem -- Jubileumi koncert -- A magányos hegy -- A néni, aki színház közelében lakott -- Laci bácsi Háy János a kívülről szemlélődő aspektusából rajzolja meg – pontosabban: beszélteti, vallatja – a regény alakjait, de mindig úgy, hogy kiderüljön, mit gondolnak ezek a figurák magukról. E budapesti embergaléria a maga köznapiságában valóságos panoptikum, ahol minden olvasó talál a maga számára ismerős alakokat, de még az is előfordulhat, hogy magára ismer. A sokszor izgalmas, máskor banális történetek mindenki által ismerősek, mégis vonzóan érdekesek, hiszen az író a szereplők önértelmező gesztusaira kíváncsi leginkább. "Olyan vagy, mint a kisgyerek, aki el is akarna fordulni a mesekönyv ijesztő képeitől, de rögvest visszapillant, mert nem bírja nemlátni" – írja Háy János. A sorsepizódok és önreflexiók sokaságában megmutatkozó lelkek galériája adja a regény textusát, amely az élettel együtt járó sebek föltárásával az olvasók önismeretét gazdagíthatja