Mária Lujza

Az ismert francia történész és sokoldalú iró, André Castelot Napóleon- és Joséphine-monográfiája után a francia császári család történetét feldolgozó sorozatnak immár harmadik kötetét veheti kezébe a magyar olvasó. A könyv címszereplője az a Mária Lujza, aki Mária Terézia unokájaként, I. Ferenc osztrák császár, magyar és cseh király leányaként részese a magyar történelemnek is. Az a Mária Lujza, aki akarata ellenére lett Napóleon felesége, francia császárné. Ferenc császár talán legkedvesebb lányát, Marie-Antoinette unokahúgát, akit gyerekkorában a francia császár gyűlöletére neveltek, aki tizenöt-tizenhat évesen csak Krampuszként emlegette és rettegte Napóleont, kizárólag politikai-kinasztikus megfontolásokból adták feleségül Ausztria és Eruópa legyőzőjéhez. Napóleon maga is csak egy "előkelő hasat" keresett, aki fiúgyermekkel, örökössel ajándékozza meg. Ebben rejlett hát a dolog pikantériája és Mária Lujza drámája, aki persze szófogadó leányként hajlandó volt frigyre lépni a gyűlölt Krampusszal, feláldozva magát a Habsburg-család és a haza oltárán. Ám a házasságkötés a várakozásokkal ellentétben happy enddel végződött - legalábbis egy időre. Mária Lujza engedelmes asszonya, szerető hitvese lett a Krampusznak és örököst szült neki. A maga módján Napóleon is szerette "friss, hamvas és naiv" hitvesét. Amikor Napóleon lemondott a trónról, Mária Lujza ismét akarata ellenére, szomorú szívvel tért vissza fiával, a Sasfiókkal Bécsbe. Mindkettőjük sorsa megint csak politikai alkuk tárgya lett, mindketten a történelem foglyai maradtak egész életükben - még ha aranykalickában raboskodtak is. Castelot ebben a kötetben is az előző két monográfiából ismert mozaiktechnikát alkalmazza. Korabeli dokumentumokat, leveleket idéz, temérdek jellemző esetet, apró anekdotát mesél el, szemtanúkat citál, "élőképeket" iktat be, pletykálkodik, az intim, pikáns részleteket sem hallgatva el - ettől lesz olyan eleven, hiteles műve, amelynek középpontjában nem a történelmi személyiség, hanem az esendő, érző ember áll.