Rémtörténetek

Kopár, zord és groteszk mellérendelések, rejtélyes betegségek, rémálmok és természetfeletti események építik fel Ljudmila Petrusevszkaja kisszerű (poszt)szovjet díszleteit Poe és Gogol nyomdokain. A köznapiság poklát elénk táró, nyelvileg végsőkig redukált történetekben sajátos elegyet alkot a csodás és a hátborzongató, amelyet mindvégig áthat a szerző kaján akasztófahumora. És ez nem csak Oroszországban érthető. Az egyik legjelentősebb kortárs orosz író Ljudmila Stefanovna Petrusevszkaja. A ma már élő klasszikusnak számító szerző a hatvanas években kezdett publikálni. Egy ideig félig tiltott író volt, később azonban Puskin- és Booker-díjjal is jutalmazták. Drámái és novellái - így a Rémtörténetek című, most megjelenő novelláskötet darabjai is - a csehovi tradícióból indulnak. Hőseivel nem sok minden történik, dialógusairól sokszor csak később derül ki, hogy azok meg sem történtek. Ezekből az elbeszélésekből a szovjet időszak személytelen kegyetlensége, a mindennapok pokla tárul elénk, akár a második világháború borzalmairól, akár a sivár közelmúltról van szó. A négy ciklusba (A keleti szlávok dalai; Allegóriák; Rekviemek; Mesék) rendezett történetek mind-mind sivár képet festenek, kisember hősei szinte kivétel nélkül groteszk helyzetekben őrlődnek, gyakran csak sodródnak élet és halál között, sőt már-már szellemek, vagy azokat látnak maguk körül. Mint például A kéz című világháborús novella tábornoka, aki feleségéhez tér haza szabadságra, de már csak eltemetni tudja, a történet végére azonban már az olvasó sem lehet biztos benne, hogy ő a halott vagy a teljes tönkrevert ezrede. Vagy az Anyai üdvözlet főszereplője, Oleg, akit megnyomorodása után a nővére ment meg, de lehet, hogy csak a szelleme. A feleség címszereplője, aki halála után megzabolázhatatlan macskaként tér vissza a családhoz, míg végleg el nem tűnik. Vagy A fekete pudli férfi főhőse, aki hűtlennek vélt feleségét öli meg - legalábbis ő azt hiszi -, aztán végül a pszichiátrián köt ki. A sokszor kifejezetten morbid humorú történetekhez kiválóan passzolnak Dukai István nyomasztó hangulatú fekete-fehér grafikái